Tizenkilenc

Amikor mindennek vége volt, lehámoztam magamról az öltönyömet és az ingemet, megtöröltem a kezemet az ingujjamba, aztán kimásztam a Burdon alól. A harangterem néptelen volt. Senki sem látta, mi történt. Az iskoláscsoport már felment a tetőre, a kilátóteraszra. A mentősök és a rendőrök nyilván még mindig lent várakoztak, és várták Somerville jelét – találtam egy csipogót az övére csatolva, de gondolom, nem volt alkalma használni. Összeszedtem az aktatáskámat, majd belegyömöszöltem vérfoltos ruháimat a fecskendővel és a kristállyal együtt. Az overall, melyet az öltönyöm alatt viseltem, tiszta volt. Aztán átsétáltam a basszusharangok teraszán, és lementem a csigalépcsőn a liftekhez.

Az egyetlen működő lift már ott várakozott. Tisztában voltam vele, hogy ez csapda lehet, de nem volt más választásom: a lépcsőn nem lett volna időm lemenni. A harmadik emeletre vitettem le magam, és kiléptem egy jól megvilágított folyosóra. Leküzdve az ingert, hogy futásnak eredjek, sietve átvágtam a vezetőségi irodák labirintusán, míg el nem értem az épület keleti szárnyát. Emlékeztem, hogy a sárga esőkabátos nő egy atombiztos óvóhelyről mesélt a gyerekeknek. Aztán hozzátette, hogy békeidőben a bunkert föld alatti parkolónak használják.

Már túl késő volt elrejteni valahol a kristályt. Követtem a fekete-sárga táblákat a tűzlépcső felé, majd le az elsötétített bunkerbe.

A parkoló leghátsó zugában találtam egy fehér Dodge furgont, amelynek slusszkulcsát az indítóban hagyták. Bemásztam, és beindítottam a motort. Somerville fecskendőjét magam mellé helyezve az anyósülésre, arra az esetre, ha fegyverre lenne szükségem, felhajtottam a kivezető rámpán, lelassítottam, és könnyedén intettem a fülkében ülő parkolóőrnek. Fel sem nézett az újságjából. Egy pillanattal később már kint is voltam az utcán. Észak felé fordultam, a Claremont sugárútra. A visszapillantóban láttam egy parkoló rendőrautót a Union Teológiai Főiskola előtt, de egész addig, amíg a látóteremben volt, el sem hagyta a járdát.

A Broadwayen dél felé fordultam, és egyenesen Somerville házához hajtottam. A kulcsok, melyeket a zsebéből vettem ki, nyitották az ajtókat. Felrohantam az emeletre, hogy megszerezzem az aktáimat a dolgozószobájából, és magamhoz vegyem a kórházi beutalót, ami Penelope íróasztalán hevert. Tudtam, hogy ezzel próbára teszem a szerencsémet, de szükségem volt a bizonyítékokra. Míg odafönt voltam, megcsörrent a telefon. Valaki azonnal felvette (feltehetőleg az üzenetrögzítő), de azért csúnyán rám ijesztett. Nem volt vesztegetni való időm. Biztos voltam benne, hogy rövidesen a város összes járőrautójának leadják a fehér furgon rendszámát és a sofőr személyleírását.

Tilosban parkoltam le vele a Kilencvenhatodik utcán, aztán eltaxiztam a belvárosba, kivettem némi készpénzt a bankból, majd elgyalogoltam a Port Authority buszpályaudvarig, ahol jegyet vettem az első induló buszra. Atlantába mentem vele. Onnan nyugat felé indultam

– Negyvenes út, Flagstaff, Arizona –, aztán északnak vettem az irányt, Oregonba, ahol a jó rejtekhelyek vannak.

Mivel továbbra is törvényen kívüli vagyok, „szökésben az igazságszolgáltatás elől”, nem engedhetem meg magamnak, hogy túl sok részletet áruljak el az ezután történtekről. Természetesen komoly felzúdulás kísérte Somerville halálát. Országszerte körözést adtak ki ellenem – a történetről szinte minden újságban és tévécsatornán beszámoltak –, ezért heteken át kénytelen voltam mozgásban maradni, kerülni az embereket, és közben állandóan rettegni, hogy valaki felismer a fotókról, és felad a hatóságoknak.

Most, hogy kezd elülni a zsivaj, több időt tölthetek a kisvárosokban, amelyeken áthaladok. Néha, ha megtetszik egy hely, akár egy-két hetet is eltöltők ott. De nem vágyom rá, hogy letelepedjek, és visszatérjek a világba. Azt remélem, hogy végül találok majd egy helyet, valahol a sivatagban vagy a hegyekben, ahol biztosra vehetem, hogy a kristálynak nem esik bántódása – ahol őrködhetek.

Most már tudom: sohasem fogom meggyőzni őket, hogy nem öltem meg Somerville-t, hogy őt nem lehet megölni, és még ha lehetne is, mindig lenne egy következő, aki átveszi a helyét. Nem öltem meg Somerville-t: diadalmaskodtam fölötte.

De hiszem, hogy eljő a nap, amikor elhagyhatom a vadont. Azon a napon elmondom majd az igazságot, elmondom a történetemet, és lesznek majd, akik követnek.